A kísérlet során a két japán kutató, Szaito Acuko és Sinozuka Kazutaka a saját otthonában figyelt meg húsz macskát úgy, hogy a gazdijuk távollétében hangrögzítővel felvett hangokat játszott le nekik. Először három idegen, majd a gazda, végül megint egy idegen hívogatta a cicákat, miközben a tudósok kamerák segítségével figyelték a macskák pupillájának tágulását, fejmozgását, fülének és farkának tartását, és persze azt, hogy a hívószóra megmoccannak-e egyáltalán. A felvételeket elemezve arra jutottak, hogy kedvenceink képesek megkülönböztetni az idegenek és gazdájuk hangját, továbbá a saját nevükre is reagálnak, de ez nem elég ahhoz, hogy a hívogatásra oda is jöjjenek hozzánk.
Acuk és Sinozuka szerint a jelenség okát a domesztikáció körül, mintegy kilencezer évvel ezelőtt kell keresni. A vadmacskafaj, mely legelőször szegődött az emberek közelébe, nem egészen ugyanazokból az okokból tette, mint a kutyák. A kutyáknak a finom falatok reményében meg kellett tanulniuk alkalmazkodni, és engedelmeskedni az embereknek, míg a macskáknak nem elsősorban a maradékra, hanem az élelmiszerek körül ólálkodó rágcsálókra fájt foguk. A kutyák később a tenyésztésnek köszönhetően még inkább alkalmazkodtak hozzánk, míg a cicáknak erre nem volt olyan mértékben szükségük. Ezért is lehet az, hogy a kutyagazdik szerint az ebek ragaszkodóbbak, mint a macskák, ami persze nem azt jelenti, hogy a cicák ne szeretnék annyira a gazdijukat. Elég csak megnézni a következő videót:
